Horn György, az Alternatív Közgazdasági Gimnázium pedagógiai vezetője tágabb társadalmi összefüggésekbe ágyazta véleményét a diákok eldurvulásáról.

Tanár úr, amikor ön diákoskodott, előfordultak a mostanihoz hasonló atrocitások?

Én a diktatúrában voltam tanuló, amikor sokkal kötöttebb volt az iskolai rendszer, mint ma. A benti frusztrációk főleg a szünetekben, az iskolán kívül fejtették ki hatásukat. Természetesen a gyerekekben működő agresszió akkoriban is gyakran vezetett egymás közötti verekedésekhez, különösen azokban a közegekben, ahol az erő sajátos értékkel-mértékkel bírt. Emlékszem rá általános iskolás koromból – azt hiszem, nyolcadikos lehettem –, amikor az egyik tanár felpofozta az egyik osztálytársnőmet, aki automatikusan visszaütött; a lányt el is távolították az iskolából. Tehát működött egy egyértelmű mechanizmus.



A társadalmi, gazdasági változások hogyan hatottak az iskolarendszerre?

Az egész problémát, ami most előkerült, egyfajta válságjelenségként értékeli a média meg a társadalom nagy része is, pedig ez nem válság, hanem egy természetes világtörténelmi folyamat része, ami arról szól, hogy az iskola, amelyik a 19. század végén az állam által szervezett tudásközvetítő hely, egy állami hivatal volt, a 21. századra egy lett a sok nevelőintézmény közül. A család szerepe a demokratizmus miatt újra megnőtt, a gyerekek jogai kiterjedtek. Az iskola egész helyzete megváltozott a világban, miközben az iskola erre alapvetően nem vagy csak alig tudott reagálni. Ma is homogén korcsoportban, 45 perces órában a tanárok a 19. században kitalált elnevezésű tárgyakat tanítják úgy, hogy 7 osztályban tanít egy tanár heti 3 órában 210 gyereket. Ebben a struktúrában a pedagógus nem is tud mást csinálni, mint amit: ő a kijelentő ember, akinek nincs köze a gyerekek magánszférájához, problémáihoz. Nem az a kérdés, hogy van-e erőszak az iskolában, mert van. Új jelenség, hogy megváltoztak a szerepek, a tanár például ma már nincs a rendőrhöz hasonló szerepben, mint egykor. Közbevetem, hogy a diktatúrában például nyugodtan elengedhettük a gyerekünket az iskolába, nem kellett félnünk attól, hogy bárki zaklatja, elveszi a holmiját, ugyanis az utcán rend uralkodott, csak a rendőrtől kellett félni. Manapság nem kell a rendőrtől félni, viszont a rendőr nem biztosítja, hogy mástól ne kelljen. Ugyanez történik az iskolában. Az egykori hivatal helyére a tanár személyiségének kellene kerülnie, amit nem enged a jelenlegi iskola logikája, és a törvény se szabályozza a rendet. A törvényben szerepel, hogy a gyerekek megalázása, hátrányos megkülönböztetése tilos, ebben a vonatkozásban csökkent is az iskolában a tanári agresszió, amit ők elbizonytalanodásként élnek meg. Elbizonytalanodó tanárokkal és funkciótlan iskolákkal állunk szemben. Fontos lenne az iskola működési mechanizmusainak átalakítása.

Ami hosszú, akár több évtizedes folyamat is lehet.

Így van. Az alternatív iskolákban kiterjesztették az iskola funkcióit, differenciáltabb tevékenységformákban dolgoznak, projektekben, epochákban, minden gyereknek van egy patrónusa. Ettől megváltozik a problémakezelés, a tanár nem tantárgyat tanít, hanem gyereket.
Az iskolában a gyerekek között létezik egy fontos, az életkorukból fakadó helyzet: rangsorképzés van. A kamasz fiúknál például a birkózás, a verekedés lényeges biológiai folyamat. Az a kérdés, hogy mi számít rangsorképző tényezőnek egy gyerek életében. A tudás, a műveltség, a szépség, a trendi viselkedés vagy a fizikai erő, a bandához tartozás? Ma a hagyományos iskola ugyanazt teszi, amit régen, vagyis nem vesz erről tudomást. Pedig az egyetlen lehetséges kiút az lenne a tanárok mostani kiszolgáltatott helyzetében, hogy közelebb kerüljenek a gyerekekhez. És a legfontosabb, hogy a törvényeket be kellene tartani.

Igen, de a törvények, szabályok betartása, be nem tartása legalábbis esetleges.

Az iskolában alaphelyzet, hogy amikor slendrián egy tanár, akkor ő nem tartja be a törvényt, aminek folyománya, hogy milyen a légkör egy iskolában. Persze, az egyes intézmények között óriásiak a különbségek, de azért az alapvetően létező korlátok között mégis van mozgástere az együttműködő tanároknak.

Nézzünk egy konkrét helyzetet. Az egyik közelmúltban bántalmazott tanárról az terjedt el, hogy többször ittasan ment be az órájára, gyakran előítéletes megjegyzéseket tett a diákjaira. Ezek súlyos vádak, és nem mentik fel az őt bántalmazó tanulót sem, de talán árnyalhatják a viselkedését.

Persze, épp erről beszélünk, vagyis hogy adott intézményben betartják-e a törvényt vagy sem. Ha igaz, amit erről a tanárról állítanak, akkor már előbb be kellett volna tartani a törvényt. Az iskolapolgárokra, tanárra, diákra, szülőre egyaránt érvényes a szabályok betartása. Ha egy tanár késik az óráról, akkor nem tudja elvárni, hogy a gyerek pontos legyen. Ha egy pedagógus rosszul végzi a dolgát, nehezebb megkövetelnie a tanulóktól, hogy jól teljesítsenek. Fontos, hogy az iskola belül mennyire képes a saját munkavállalóival elfogadtatni és betartatni a szabályokat. Ettől persze még az alapprobléma, az iskola és a pedagógus eszköztelenségének problémája nem oldódik meg.

Addig is, amíg a közoktatásban lezajlik valamiféle struktúraváltás, hogyan lehet a hírekben hallottakhoz hasonló szituációk elejét venni?

Egyénileg sehogy. Az intézménynek kell, hogy legyen egy pedagógiai vezetője, egy úgymond rendező. Az, aki megmondja, hogy rosszul jöttél be az ajtón, menjél vissza és gyakorold. Olyan együttműködő szervezetet kell kialakítani az iskolában, amelyik visszajelzi a problémákat a tanároknak, illetve figyelembe veszi az iskolahasználók, a szülők és a gyerekek jelzéseit. Ez információs rendszer kérdése. Míg az alternatív iskolákban minden héten leülnek a pedagógusok egymással megbeszélni az ügyeiket, addig a tradicionális iskolákban két értekezlet van az egész tanévben, esetleg három, amikor is formálisan egyeztetnek. Tehát utóbbiakban jóformán nincs kommunikáció. Másik példa. Az iskola szervezeti alapegysége a munkaközösség. Egy hagyományos iskolában ez úgy működik, hogy mondjuk a matematikai munkaközösségben azok az emberek ülnek, akik biztosan nem tanítják ugyanazt a gyereket, hiszen mind matekot tanít. Itt sincs tehát kommunikáció. Az alulfinanszírozott osztályfőnök pedig nem gyerekre van kitalálva, hanem osztályra. Ha egyelőre az egész rendszer struktúráját nem is lehet megváltoztatni, de a szemléletet igen.

A tanerők előszeretettel hivatkoznak a megnövekedett óraszámból fakadó túlterheltségükre. Amilyen kommunikációs technikákat ön említ, azok ugyancsak időigényesek.

Pontosítsunk. Egy tanár munkavállalóként 40 órás munkahéten dolgozik, összesen 37 tanítási hét van egy évben. Évente 9 hét szabadság jár a pedagógusoknak. Ha a kettőt összeadjuk, az 46 hét, míg egy év 52 hétből áll. Marad 6 hetünk, ami valahol van; ezt őszi, téli, tavaszi szünetnek, más szóval tanítás nélküli munkanapnak hívjuk. A magyar tradíciók szerint ez a tanárok szabadsága. Valójában ez nem az, ezek után a napok után a tanárok fizetést kapnak. Ezt az időt lehetne például arra fordítania egy tantestületi közösségnek, hogy kidolgozzák az iskolai együttműködésük stratégiáját, kialakítsák ennek kereteit.