Világnapok viharában

Az utcán kedves, piros szalagot viselő kislányok óvszert osztogattak a járókelőknek pár napja. Mint később megtudtam, az AIDS-ellenes világnapra felhívó kampány része volt az akció. De nem csupán ez az egyetlen világnap, ami a december kezdetét jelzi! Sőt

Az AIDS-ellenes világnap jól megfogható valami: szalagavató-szalaghoz hasonló kis kokárdát tűznek ki az aktivisták, és hirdetik úton-útfélen a halálos kór veszélyeit. Magyarországon egyelőre még a nagyobb a füstje, mint a lángja elv érvényesül az AIDS kapcsán, szinte mindenki hallott már róla, ám alig néhány ezer beteg szenved a betegség valamelyik fázisában. A társadalmi tudás azonban a betegség rizikófaktoraira, terjedési módjaira, és egyéb lényeges ismérveire már nem terjed ki, ezért tudatlanságból, előítéletből a HÍV-fertőzöttek gyakran válnak kirekesztés áldozataivá.

December 3-án volt a Fogyatékos Emberek Nemzetközi Napja, ami arra irányította rá a figyelmet, hogy bizony az esélyegyenlőség még mindig csorbát szenved a mindennapi élet számos területén. Elég a tömegközlekedésre, vagy a hetente használt hivatalok akadálymentesítettségére gondolnunk, vagy a vakok egyelőre szűk lehetőségeit száma vennünk. (Franciaországban megindult az első Braille-írásos hetilap, mi még a könyvek javát sem voltunk képesek világtalanok számára is olvashatóvá tenni.) A siketek az egyik nagy kereskedelmi adón már feliratozással is végigkövethetik a filmeket, ez valóban előrelépés. Ám miért csak egy csatornán? Ezen kívül ugyanis csupán a parlamenti közvetítést élvezhetik jeltolmács segítségével, bár oda az sem lenne szükséges, a cirkusz hangok nélkül is cirkusz.

Két napra rá jön az Önkéntesség Nemzetközi Napja, ennek súlyát szintén nem kell sokat ecsetelni. Főleg, Magyarországon, ahol politikai érdekek fonják át a civil szférát: a karitatív szervezetek éppenhogy megélnek, az ifjúsági egyesületek a különféle lobbikörök pénzéhségének kitéve erodálódnak. Ma, nálunk önkénteskedni az öngyilkossággal ér fel, a minimális állami támogatás mellett/helyett mindössze jóindulatú mecénásokra számíthatnak a mazochista segítők. Talán december 5-én erre is fel lehet hívni a lakosság figyelmét. (Feltéve, ha a kampányhoz van elég önkéntes…)

Hasonló fontosságú december 10-e, az Emberi Jogok Napja. Hajlamosak vagyunk abba a naiv, ám tetszetős tévhitbe ringatni magunkat, hogy az emberi jogok csak tőlünk távoli, elzárt, egzotikus országokban sérülnek. Kubában dívik a politikai foglyok rendszere, Irakban még a létbiztonság alapjai sincsenek megteremtve, és Pakisztánban kiéheztetett gyermekek dolgoznak a textilgyárak mélyén. Ezek ellen idehaza tiltakozni egyfelől nemes gesztus, másfelől a csőlátás eklatáns példája: először ugyanis a saját házunk táján kellene rendet tennünk. Nálunk minden gyermek egyenlő eséllyel választhat iskolát? Minden polgártársunk rendelkezik az emberi méltósághoz való elemi joggal? Esetleg tekintsünk a határokon túlra: olykor még a szólás- vagy véleményszabadság sem biztosított kisebbségben élő honfitársainknak.

A világnapok arra valók, hogy legalább az évnek legalább abban a huszonnégy órájában végiggondoljuk azokat a hiányosságokat, amikkel gyarló emberiségünk küzd. Elmerengjünk azokon az olykor természetesnek vett előnyökön, adottságokon, amikkel mi bírunk, de lehet, hogy embertársaink többsége nem. S először csak gondolkozunk, lehet, holnap már tenni is fogunk az egyenlőtlenségek megszüntetéséért. Illúzióink ne legyenek: ezek a különbségek sosem fognak megszűnni teljesen, de tenni mindig tudunk ellenük.

Ha innen nézzük, a világnapok valóban hasznosak. Ám mivel minden napra jut legalább egy, nem várható el senkitől, hogy az év összes napján karitatívkodjon, vagy elgondolkozzon az emléknap középpontjában álló jelenségen. A közoktatásban is jól meg kell választani, hogy mely napokra helyezünk súlyt, melyeket kezeljük kiemelten. Kisebbek az olyan jól körülírható napokat jegyzik meg, mint a Víz Világnapja, vagy a Környezetvédelem Nemzetközi Napja. Nagyobbak az elvontabb témákat megjelenítőkkel is foglalkozhatnak, ők már az AIDS avagy a rasszizmus társadalmi vetületeit is megérthetik.

A világnapok rendszere ugyanakkor nem tökéletes, akadnak teljesen értelmezhetetlen, feleslegesnek tűnők is. Március 21-én ünnepeljük ugyanis a Planetáris Tudat Világnapját. Ahogy egy honlapon is olvasható, ennek a megfejtése roppant egyszerű: „A Planetáris Tudat Világnapja hagyományt teremtve ünnepli a globális tudatosságot, azt az eszmeiséget, hogy az ember felismeri és átérzi: az emberiség egységes. Az emberiség közös felelősségtudatának erősítését célul tűző Budapest Klub Alapítvány 2001. március 21-én először rendezte meg a Planetáris Tudat Világnapja fesztivált Magyarországon.” Na, ebben aztán van most minden: diszkriminációellenesség, kollektív tudatosság és némi spirituális íz is. Fincsi.

Akadnak még olyan világnapok is, amelyek eredendően pozitív értékeket sugallnak, ám valahogy félresiklottak az elmúlt években: ilyen a Valentin Nap, amelyet tökéletesen kisajátított az ajándékbiznisz és a filmipar. Minden gyártó tudja, hogy a szeretet árfolyama és profitértéke február 14-én szökik leginkább az egekbe. Hasonló jelenséget tapasztalhatunk a Biztosítás Világnapján is, amit osztrák biztosítási cégek hívtak életre, hogy figyelmeztessenek minket a biztosítások fontosságára, elvégre kiszámíthatatlan mikor válunk mi, vagy szeretteink áldozatokká. Az üzleti érdek már a kalendáriumból bűzlik.

Nagy a felelősségünk tehát, hogy melyik világnapot vesszük komolyan, és hogy egyáltalán valamelyiket annak vesszük-e. Ha csak egy nap van lehetőségünk valamit tenni az emberiség javulásáért, fejlődésért, akkor ne legyünk restek megtenni. Ha ez a Labdarúgás Világnapján egy kellemes focimeccset jelent a barátainkkal, akkor legalább ennyit. Ám szerencsére a fontosabb világnapok is egyre többször rúgnak labdába.