Magyarország újra csendes

Véget ért ez is. Az ötvenegyedik. Méltóság, méltatlanság ezúttal is váltogatták egymást. Most sem valósult meg az össznemzeti összeborulás, ami nem is baj. Egy plurális demokráciában többféle vélemény artikulálódik. Alábbi egy a sok közül.

Kedd este, mikor e sorokat írom, néhány tucat megszállott még útban van a Parlament felé, hogy ott aztán jól lemondásra szólítsa fel a kormányt és rendszerváltást sürgessen, de igazából már lecsengett az idei demonstráció-hullám. Különben is esik az eső.

Mérsékelt nemtetszés-nyilvánítás mellett lezajlottak a hivatalos állami megemlékezések, Gyurcsány dublőrje egész olcsón megúszta. Koszorúztak Rákoskeresztúron, a Corvin közben, az Ötvenhatosok terén és a Széna téren, minden létező emléktáblánál, ahol az ötvenhatosok letették névjegyüket, több tonna viasz olvad országszerte.

Elhangzottak a történelemleckék balról és jobbról, rutinos és alkalmi szónokok hergelték az egybegyűlteket aktuálpolitikától terhes beszédeikkel, az itt felejtett Keresztes Ildikóval és Takáts Tamással vagy épp szkinhedzenével.

Gyurcsány Ferenc reformpolitikájához próbált szellemi elődöket találni az ötvenhatos reformkommunista mártírok példájából, Kóka János mára belátta, hogy határozottabban kellett volna fellépnie a liberálisoknak a tavalyi rendőrattak elítélésében; eső után köpönyeg.

Hallhattuk Tőkés László EP-jelöltségi kampánybeszédét, miként Tarlós István is megkezdte a „szociális népszavazás” előkészítését, míg Orbán Viktor sokadszorra beszélt betelt poharáról és az új többségről, mely a jövő tavasszal esedékes ki tudja, hány pontos referendumon sikerre viheti a nép ügyét. Vagy a Fideszét.

Volt még némi buzizás, zsidózás, verbális akasztás, apróbb összecsapások, gyújtogatások, könnygáz, gumibot, bilincs és előállítás; már-már megszokott kellékei nemzeti ünnepeinknek, kivált a mostaninak.

A tévécsatornák közül a közszolgálatiak emlékeztek a legtisztességesebben a forradalom és szabadságharc eseményeire és az áldozatokra, leginkább archív felvételek sugárzásával és egykori szemtanúk beszámolóival.

A vállaltan jobboldali elektronikus médiumok (Hír, Echo) forradalmi események híján stúdióbeszélgetésekkel próbálták bebizonyítani a nagyérdeműnek, hogy rosszabb országban élnek, mint Rákosi alatt, egyikük banánköztársasághoz hasonlította országunkat, lelke rajta.

A legnagyobb kereskedelmi csatornák a megszokott hírműsorokon kívül főleg a korszakot megidéző játékfilmekkel (Mansfeld; Szabadság, szerelem) járultak hozzá a mementóhoz, míg a Viasat3 BL-meccsekkel hívta nosztalgiázni az Aranycsapat egykori rajongóit. A Hustler műsora még nem kezdődött el.



Jómagam kisétáltam a párommal ebből a médiamasszából a Fiumei Úti Sírkertbe, ahol az Ötvenhatosok-parcellájában egy kőpadon üldögélve arra gondoltam, hogy micsoda egy arcpirító mocsokság az áldozatok emlékével, a hozzátartozóik emlékezetével szemben mindaz, amivel közszereplőink teleokádják ezt a jobb sorsra érdemes országot.

Hál’ istennek, március idusáig van egy szusszanásnyi időnk helyükre tenni a dolgokat. Szabadság. Szerelem.