Az Indiai-óceán alatt 2004 karácsonyán keletkezett földrengés hatalmas tengerrengést, majd szökőárt, a közismert japán szóval cunamit váltott ki, ami a partoknak nekirontva 200 ezer emberéletet követelt, az óriási anyagi károkról nem is szólva. Azóta már kiterjedt műholdas figyelőhálózat is lesi a tengerek felszínét, és nagyon sok cunami riadót rendeltek el. Szerencsére nem mindegyik esetben fejlődtek ki a hatalmas hullámok, s ha mégis, a figyelmeztetés hatott: az ott élők biztonságos helyeken vészelték át a természet támadását. Így azóta csak kevesen vesztették életüket.
A londoni egyetemen dolgozó szeizmológus, Tiziana Rosetto a 2004-es nagy cunami minden elérhető adatát összegyűjtve és kiértékelve összegezte a károkozás folyamatát. Elsőként a szabad vizeken is magasra emelkedő hullámok számos kisebb-nagyobb hajót borítanak fel. Aztán a hullámok érkezése előtt a víz visszahúzódik a partról és magával sodor tárgyakat, sőt embereket is. Ezt a jelenséget észlelte 2004-ben egy, a cunamiról addig csak az iskolában hallott angol kislány, akinek időben elhangzó figyelmeztetése sokak életét mentette meg. (A királynő ki is tüntette érte).
Aztán a sekélyebb partra előbb csak szelíden emelkedő, de aztán feltornyosulva kirontó víz hullámai törnek, zúznak minden útjukba eső növényt, állatot, embert, építményt. De nagy kárt okoz a víz visszahúzódása is, mert a tengerpartok rendszerint lazább talaját egyszerűen kiszívja az ott stabilan álló épületek alól, mire azok összedőlnek.
Tiziana Rosetti javaslatára az oxfordshire-i HR Wallington tengerészeti építőcég főmérnöke, William Alsop irányításával egy hatalmas hullámcsatornát építettek, hogy abban 1:100 arányban kicsinyítve kelthessenek mesterséges szökőárakat. Az 50 méter hosszú, 10 méter széles és 10 méter magas csatorna oldalfala nyomásálló üveg. Egyik végét egy családiház méretű, lapos tetejű, kockaalakú tartály alkotja, a másikon pedig minatűr part építhető ki, apró épületmakettekkel. A meder és a part anyagát igény szerint alakítják, cserélik ki homokra, agyagra, kavicsosra.
A hatalmas, kocka alakú, lezárt tartályból a víz feletti levegőt kiszivattyúzzák, mire a víz ott magasra emelkedik. Majd a csatorna felőli oldalát megnyitják, mire abból a víz 50 másodperc alatt a csatornába zúdul. Az első hullámot követik a mind magasabbak, míg végül elérik a valóságban előfordulható 30 méteres hullámoknak megfelelő, persze arányosan kicsinyített magasságot. A valóságban mintegy három kilométeres hossznak megfelelő, kicsinyített cunamit vizsgálhatnak, a hullámok ide-oda lengését követő megnyugvásáig, s a tartályban a víznek a csatorna szintjére csökkenéséig. Így azt is, hogy miként mossa ki a visszahúzódó víz az épületmakettek alól a talajt. A csatornában kéttucatnyi érzékelő rögzíti számítógépbe és szalagra a hullámok magasságát, irányát, sebességét és több kamera is felveszi a mesterségesen előidézett jelenséget.
A kísérletek tapasztalatai alapján máris terveznek egy jóval nagyobb ilyen kísérleti csatornát is, abban bízva, hogy a majdani mérési eredményeket a veszélyeztetett partszakaszokon épülő házak teherbíróbb alapozásához tudják felhasználni, beleértve a legalkalmasabb talajfajta megválasztását is.