Mert utálni mindig kell valakit, az olyan jó. Szeptember 22-én az autósokat – habzó szájú biciklisták veszik birtokba a várost, hogy legyen egy nap, amikor nem nekik kell félniük, hanem nekünk, gyalogosoknak tőlük; november 24-én a fogyasztói társadalmat – ha egy napig nem veszünk semmit, tényleg tönkremegy az összes multi; április 22-28-án a tévét – nem tudom, nekem valahogy eddig világnap (-hét) nélkül is sikerült nem néznem, ha épp nem akartam. És így tovább. Május 31-én pedig a dohányosokra került sor.

Szeretjük a megosztott társadalmat. Jobboldaliak kontra baloldaliak, vegák kontra húsevők, emósok kontra plázacicák, autósok kontra gyalogosok, diákok kontra tanárok, nem dohányosok kontra dohányosok. Valamiért nagyon jó nekünk, ha egy bizonyos csoport tagjaként szidhatunk egy másikat. Mert az nem is ember. Hiszen a vaníliafagylaltot szereti, nem a csokoládét, amikor a csokoládé egyértelműen, tudományosan bizonyítottan, nagyságrendekkel finomabb! De a másik olyan hülye, hogy ezt nem képes belátni. Pedig miénk a jövő; miénk, csokoládéfagylalt-imádóké, ti meg, szánalmas vaníliások, úgyis kihaltok majd, és nem szennyezitek itt tovább a levegőt. Muszáj, hogy legyen valami, ami megoszt (ha nincs, akkor csinálunk). Uralkodni is úgy lehet igazán, mint tudjuk. Nem dohányosok! Nem tudtátok? A dohányosok a Sátán! Azok meg kinyírják egymást szép lassan, nekünk egy lépést sem kell tennünk.

Nincs ebben semmi új; az ellenkező véleménnyel bíró csoportok mindig is gyűlölték egymást – mondhatnánk. De ne mondjuk, hanem nézzünk meg inkább egy harmincas-negyvenes években készült fekete-fehér magyar filmet. Mit látunk? A nemdohányzó cigarettával kínálja saját lakásában dohányos vendégét; avagy épp bocsánatot kér tőle, amiért elfelejtett venni. Akkoriban nem a dohányzás volt a nyolcadik főbűn, pedig a tüdőrák már a múlt században is létezett. Ma viszont egyre-másra tiltják ki a cigarettát az éttermekből, kocsmákból, kávézókból, szórakozóhelyekről, közterületekről, otthonokból. Mert így majd leszokunk mind. Amerikában is volt szesztilalom, azóta azt sem tudják, mi az a whisky.

Vegyük elő a fantáziánkat a szekrény mélyéről, és képzeljük el az alábbi szituációt: tél, kint hideg, bent meleg, a bundák a fogason, kandalló, baráti társaság, kedélyes beszélgetés, egy üveg bor – és cigaretta. Fúj, szemétalkoholistafüstölőállatok! Ne, lassabban egy kicsit. Akinek az élet értelme az alkohol, a cigaretta, a kártya vagy a hajfestés, azt nem szeretjük. De akinek a dohányzás hozzátartozik bizonyos tevékenységekhez, hangulatokhoz, az már talán más. Egy pohár bor mellé télen a kandallónál. Egy korsó sör mellé nyáron egy teraszon. Egy csésze kávé mellé a fotelben egy álmos reggelen. Jól esnek ezek a pillanatok az embernek – s mellé egy cigaretta. Akinek meg mégsem, az ne gyújtson rá.

Dohányostársaim! Ne cigizzetek állapotos nők, gyermekek között! Ha rajtatok kívül csupán nemdohányzók vannak a társaságban, csak megkérdezésük után és mértékkel! Ne hamuzzatok a földre, az asztalra, mások tányérjába, hajára! A csikket a hamutartóban nyomjátok el (rendesen, hogy ne füstölögjön tovább), s azt rendszeresen ürítsétek, tisztítsátok! Ne fújjátok a füstöt mások arcába (dohányzókéba se)! Ne gyújtsatok rá, míg társatok eszik! Ne dobjátok el a csikket az utcán, keressetek egy szemetest (ha az messze van, hiszen miért is lenne közel, csomagoljátok be egy zsebkendőbe, és tegyétek zsebre, míg oda nem értek)! Ne gyújtsatok rá a BKV-n, könyvtárban, moziban (azaz ott, ahol nem szabad)! Égő cigarettával ne hadonásszatok, illetve tartsátok úgy, hogy a füst ne szálljon társaitok szemébe! Ha mindezeket betartjátok – akkor is utálni fognak minket, na. De legalább okuk már nem lesz rá.

Aki úgy nőtt fel, hogy nem volt tévé, nem panaszkodott, hogy miért nincs; ő úgy nézné. Aki pedig úgy, hogy a buszon nem lehet dohányozni, a sörözőben pedig szabad; annak természetes, hogy a BKV-n nem gyújt rá, a vendéglátóhelyeken viszont igen. És ha holnaptól nem lehet majd, akkor panaszkodni fog. Ha a cél az lenne, hogy dohányosok és nem dohányosok békés egyetértésben éljenek egymás mellett, kitalálnák a dohányzó és nem dohányzó éttermeket, kocsmákat, kávézókat. Nem egy helyiségben lenne dohányzó, illetve nem dohányzó rész (ami tényleg kábé olyan, mint a belepisilős – nem belepisilős), hanem teljesen külön. A dohányos tudná, hogy ha egy, „A dohányzás megengedett” matricával ellátott helyre lép be, ott nyugodtan elkölthet egy kellemes estét. Nem bombázzák majd gyilkos pillantásokkal mindenhonnan, nem fog megfulladni a füsttől, mert lesz elszívó, bátran rágyújthat.



A nemdohányos pedig tudná, hogy ha egy, „A dohányzás nem megengedett” jelzésű helyre lép be, ott valóban senki sem gyújt majd rá, és nem kell passzívdohányoznia mások miatt. Persze, akit nem zavar a többiek „mássága”, bármelyik helyre elmehetne, de akkor alkalmazkodnia kellene az ottani szabályokhoz. Így mindenkinek lenne választása. Ha betiltják a cigit mindenhol, úgy nem lesz. A dohányosok majd füstölnek otthon (kíváncsi vagyok, emelkedik-e a lakástüzek száma), s ha meg betiltják ott is, akkor sehol. S ha végre kiirtottuk a dohányosokat, a héthatárra szóló ünneplés után elkezdhetjük kitervelni, miként irtsuk ki a pörköltevőket is (a zsíros étel káros). Vagy a krémesevőket (a cukros étel káros). Vagy a sokat idegeskedőket (a stressz káros). Vagy bárkit, aki épp eszünkbe jut. A lényeg, hogy olyan dolgot csináljon, amit mi nem.

Május 31. a dohányzásellenesség napja. Aki úgy gondolja, ne gyújtson rá. Én rá fogok. Ma van a születésnapom. Meg egyébként is. Lehet, hogy egyszer majd leszokom, és nem gyújtok rá többé. Azért, mert nem akarok. S nem azért, mert nem szabad.