Egyszerre két bemutatója volt Vidnyánszky Attilának ezen az őszön a Magyar Állami Operaházban. A maga nemében mindegyik különlegesség. Az Érdemes művészként elismert rendező Igor Sztravinszkij három egyfelvonásosát (A róka, Mavra, A katona története) az Erkel Színház helyett fellépő hellyé előlépett Thália Színházban vitte színre, Verdi A végzet hatalma című művét pedig az Andrássy úti nagyszínpadon.
Ő alapította a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházat, de rendezett Ukrajnában, Szlovákiában, Horvátországban, a Gyulai Várszínházban, Budapest több színházában: így a Magyar és az Új Színházban is. A Magyar Állami Operaházban 2004-ben nagy visszhangot váltott ki Janacek operájának, a Jenufa-nak színrevitelével. Két év óta ő a Debreceni Csokonai Színház művészeti vezetője. Közösségteremtő munkáját a kollégák több díjjal is elismerték.
- Markáns színpadi világával győzte meg tehetségéről a közönséget. Hosszú volt az út?
- Édesanyám gyermekcsoportokkal szervezett valamiféle színházi életet Kárpátalján, Beregszászban. Természetes volt, hogy erre indulok. A magyar nyelv- és irodalomszak elvégzése után felvételizhettem Kijevben a rendezői szakra. Nagy hasznát veszem az ott tanultaknak, például a műelemzések és a darabválasztások során. Egy ottani kolléga kifejlesztett Artaud és Grotovszki munkáira egy olyan tréningrendszert, amire azóta is alapozhatok. Sok olyan szakmunkát olvastunk ott, amelyek máig sincsenek lefordítva magyarra. Összegezve: nagyon jó szellemiségű közegben dolgozhattunk - emlékezik a rendező.
- Fesztiváldíjakat nyert kijevi rendezéseivel, a főiskola után mégsem nagyvárosok színházaihoz ment, helyette a beregszászi színházalapítást választotta.
- A szülőföldhöz, a nyelvhez, a kultúrához való kötődés döntött a józan érdekkel szemben.
Beregszászban azelőtt nem volt hivatásos színház. Én lehetőséget kaptam arra, hogy ez megteremtődjön. Jártam a falvakat, az iskolákat, az összes magyar végzős osztályt megkerestem Kárpátalján. Így választottuk ki a leendő hallgatókat. Megkértem Babarczy Lászlót, a Színművészeti Egyetem akkori rektorát, hogy vendégtanárokkal segítse az oktatást. Ő megszervezte, hogy a hallgatók három szemeszterre idejöhessenek. Budapesten és Kijevben tanulhattak. Mivel a beregszászi színház egy akkori politikai döntés eredményeként jött létre, s nem önszerveződésből, ennek a hátránya a mai napig érezhető. Nagyon nehéz anyagi helyzetben dolgoztunk. Most már ötven előadásunk van külföldön és annak csupán fele Magyarországon, de akkor úgy kezdtük, hogy Csarodára átjőve telefonfülkékből hívtuk a művelődési házakat: itt egy színház, meg akarják nézni? Az első három év nagyon nehéz volt. A Szentivánéji álommal kijutottunk az ukrán színházi és a lengyel színházi fesztiválra. Vagyis, Keleten nagyon jól mozogtunk, de amit remekül fogadtak még Moszkvában is, azon Kisvárdán fanyalgott a magyar kritika. Három év után a Sólyompecsenye című darab jelentette az áttörést. Ezt a darabot azóta is sikerrel játsszunk.
- Prózai színházi rendezéseiben, a hangsúlyos kép világon túl a zenének is különös szerepe van. De az opera más…
- Más, de színház az is. S számomra a színház sem csupán drámaadaptáció. A dráma csak eszköz, hogy általa a rendező az őt foglalkoztató társadalmi kérdéseket kifejthesse. Az operarendezés váratlanul jött. Az elsőre Szinetár Miklós és Petrovics Emil kért fel. Az itt rendezett műveket nem én választottam, úgy kaptam a feladatot. Az opera sokkal zártabb műfaj mint a próza, sokkal alázatosabban kell belebújni a világába. Meg kell érteni, meg kell keresni azt a kulcsot, amit a szerző ajánl. Sohasem szerettem azt a színházat, amely Shakespeare-t nyit ki Brecht kulcsával, vagy Csehovot Pirandellóéval. Én azt gondolom, mindegyiknek megvan a külön világa, melynek más és más a kulcsa. Az operával, mint műfajjal nagyon óvatos voltam, mert meg akartam érteni a lényegét, meg akartam tanulni a műfajt. Felért egy egyetemmel! Azt hiszem, a Jenufával már sikerült bizonyítanom. Egyszer megkérdezték Meyerholdot, hogy miért nem ír könyvet a rendezésről. Ő akkor azt mondta: nem kell neki könyvet írnia. Vegyenek elő egy operapartitúrát és az megtanít minderre.
Valóban, gyönyörűséges, ahogy a hangszerek egymáshoz viszonyulnak, a szekciók egymásnak felelgetnek, ahogy az énekes, a kórus a zenekar egymásba fonódik. Csodálatos világ ez - vallja meggyőződéssel Vidányánszky Attila.
- A debreceni Csokonai Színház művészeti vezetőjeként sokat fáradozik azon, hogy az operatagozat megerősödjön.
- Megpróbálom az operát is színházként kezelni. Akkor van és lesz jövője e műfajnak.
Németországban nagyon sok helyen játszanak operát és nagyon sok fiatal élvezi ott a produkciókat. Miért ne lehetne így ez nálunk is? A vidék közönségének is ugyanúgy szüksége van igényes operaprodukciókra, mint a fővárosiaknak. Ezért is nagyon jó a kapcsolatunk az Operaházzal.
- Beregszászról eljött. Mi lett az ottani színházzal?
- A rendező munkájában az egyik legszebb, legizgalmasabb feladat, amikor társulatot építhet. Többször tehettem életemben. Most a debreceni színház adja ezt a feladatot, de
nem hagytam magukra őket, bár lezárult egy korszakom. Debrecenhez azonban közel van Beregszász. A Liberté című filmemben, amelyet tavaly rendeztem, sokan szerepeltek az ottani társulatból. Dolgoztak már Zsámbékon, a nyári színházban is, amit én szerveztem számukra.
Figyelem a produkcióikat, mert szeretném "életben tartani" őket. Tizenöt darabból álló repertoárukból játszanak a továbbiakban is.
