Mit gondol, mi a titka annak a töretlen sikernek, amely immár évek óta kíséri Önt és regényeit?
Paulo Coelho: Nincs titok, mert magyarázat sincsen. Néha évekbe telik, míg egy témát teljesen kidolgozok, mivel a történetek a szívemben vannak elrejtve, csak meg kell őket találnom. Megesik, hogy egyszerre három nagyszerű téma jár a fejemben, valamiért azonban nem lesz belőlük semmi. Máskor egyetlen ötletből születik a mű, de például a Tizenegy perc esetében tíz évbe telt, mire tisztáztam magammal: mit és hogyan akarok írni. Valóban nemtudom, miért ilyen népszerűek könyveim és szereplőim a világ különböző részein, teljesen eltérő kultúrákban. Amikor új témába kezdek, megpróbálok új szemszögből közelíteni magamhoz. Az alkimista esetében azt akartam tisztázni, mit jelent számomra az írás. A válaszhoz vezető utat ebben az esetben egy metaforán keresztül értem el. A Tizenegy percnél az élet egyik legfontosabb mozgatórugóját,a szexualitás kérdésétjártam körül. De voltak kétségeim. A főhős ezért kérdezi meg,hogy valóban képes-e a világ tizenegyperc alatt körbefordulni. Sokat foglalkoztam a regénybena szexuális kapcsolatokkal, de a végére ismét kétségem támadt afelől, hogy a világ valóban a szexualitás körül forog-e? A Zahir valamiféle pillanatfelvétel életem aktuális szakaszáról, mikor már híres írónak tekintenek. A regényben kommentáltama gazdagság és a hírnév emberekre gyakorolt hatását, de a házasság intézményének jellemzői, és az írói felelősség kérdése is jelentősen meghatározták A Zahir tartalmát. A portobellói boszorkányban az "szereplőim lelkem különböző darabjai" Paulo Coelho istenség női vonásait próbáltam kiemelni, be akartam jutni az ősanya szívébe. 
Megszokhattuk, hogy kétévente meglepi rajongóit egy-egy újabb művel. De valójában mennyi időt veszigénybe maga az írás?
P.C.: Általában egy hónapot. Ez érvényes A portobellói boszorkányra is, de csak kétévente kezdek bele egy új, komolyabb munkába, mert ennyi idő elteltével érzem úgy, hogyfeltöltődtem érzelmileg. Minden könyvemmeg írása közben átélem a halál és az újjászületés élményét. Amikor írok, nővé változom. Teherbe ejt az élet, és nem tudom, hogy fog kinézni az újszülött. Az én terhességi ciklusom kétévenként ismétlődik. Ebben az időszakban nem írok feljegyzéseket, nem készítek terveket. Annyit tudok csak,hogy az élet ilyenkor elültet bennem egy magot, ami akkor kel ki, amikor eljön a megfelelő idő. Ha ez megtörténik, leülök, és megírom. Minden alkotómunkának az a titka, hogy tiszteljük a rejtélyt, a misztikumot. Én nagyon tisztelem, de nem próbálom megérteni és félremagyarázni. A könyveim szereplői mind a lelkemben élnek, de hús-vér emberekkel való találkozásaim alakítják a karaktereimet. A Veronika meg akar halni esetében rájöttem, hogy szembe kell néznem korábbi önmagammal, ugyanis fiatalkoromban engem is foglalkoztatott az öngyilkosság kérdése. Ezt ki kellett írnom magamból. A portobellói boszorkányban azt a kérdést feszegetem, miért zárkózik el a társadalom attól, hogy elismerje az istenség női jellemvonásait. A főszereplő, a szabadságszerető és bátor Athena volt az eszközöm arra, hogy változtassak ezen a helytelen megközelítésen, és leleplezzem a dogmatikus korlátoltságot. Flaubert egyszer azt mondta: "Bovaryné én vagyok". Nos, én egy vagyok a könyveimmel, a szereplőim pedig lelkem különböző darabjai. Lehetővé teszik, hogy felfedezzem önmagam, mivel ők testesítik meg minden hibámat és reményemet. Dél-Amerikában a vallás sokkal jobban átszövi a mindennapi életet, mint a mai Európában.
Műveiben is jelentős szerepet játszik a hit. Mennyire függ ez össze az Ön brazilságával?
P.C.: Nem értek egyet önnel, ami az európai vallásosságot illeti, különösen nem Kelet-Európára vonatkoztatva. Az igaz, hogy könnyebb helyzetben vagyok íróként, mint sokan mások, hiszen egy olyan országban élek, amelynek a vallása érdekesen összetett, és egyáltalán, a mindennapi élet is nagyon pezsgő, színes. Az is helytálló, hogy Dél-Amerikában sokkal nyitottabbak vagyunk a varázslat és a misztikum minden megjelenési formájára. De ahogyan azt nagyon jól felismerte, a könyveim túllépnek ezen a dél-a merikai hozzáálláson. 
Ismertségét társadalmi célok érdekében is használja, hiszen létrehozott egy alapítványt szülőhazájában.
P.C.: Rio de Janeiróban muködik az alapítvány, amely a Pavaao- Pavaaozinho bádogvárosban lakó gyermekeket hivatott segíteni. A brazil szociális helyzet nagyon komplikált: hatalmas szakadék tátong a szegények és a gazdagok között. A kormány nem képes változtatni ezen a szörnyu helyzeten. De megálljt kell parancsolnom magamnak, hogy ne nevezzem nevén a felelősöket, hiszen akkor sem lennék teljesen igazságos, ha csak és kizárólag a kormányt kárhoztatnám a helyzet miatt. A politikusok csak a fontos, szembetunő dolgokkal foglalkoznak, és gyakran elfelejtik, hogy a kisemberekkel is törődniük kellene, akikre a választások idején mindig újra felfigyelnek, persze csak azért, hogy fűt-fát ígérgessenek nekik. Brazilként magam is felelős vagyok a hazámban zajló eseményekért. Ezért próbálok segíteni a Rio de Janeiró-i gyerekeken a Paulo Coelho Alapítványon keresztül. Nem tudom megváltoztatni vagy tökéletessé tenni egész Brazíliát, de a körülöttem élők helyzetét megpróbálom pozitívan befolyásolni. Szerintem első lépésként mindenkinek tudatosítania kellene magában, hogy a nyomor igenis velünk élő probléma, nemcsak Brazíliában, hanem az egész világon. Így mindenki érezné a saját szociális felelősségét is. A bűnösök keresése, az egymásra mutogatás helyett össze kellene fognunk az egész bolygón, és együtt harcolnunk a szegénység ellen.
Az év egyik felét Brazíliában, a másikat Franciaországban tölti. Hol érzi magát otthon?
P.C.: Mostanában az egész világot bejártam, de az igaz, hogy Rióban élek, és van egy házam a Pireneusokban is. De a lelkem mélyén megmaradtam annak, ami mindig is voltam: egy zarándok. Egyetértek a buddhista szerzetes és bölcselő, Thich Nhat Hanh tanításával: "Amikor sétálsz, masszírozod és megtiszteled a földet. Ugyanakkor a föld segít, hogy megtaláld a helyes egyensúlyt a testedben és a lelkedben. Értsd meg ezt a kapcsolatot, és tiszteld kellőképpen akkor is, ha a lépésed határozott, mint egy oroszláné, elegáns, mint egy tigrisé, és magasztos, mint egy uralkodóé." Kívánom, hogy becsüljük meg a Földet.
Amikor nem ír, mit olvas? Egyáltalán, jut ideje az olvasásra?
P.C.: Hát persze, van időm olvasni! A könyvek vezetnek az utamon – amikor úgy érzik, hogy olvasnom kell, ők maguk választanak ki engem. De megvannak a kedvenceim is. A következő négy szerzőnek tartozom hálával, akik megváltoztatták az életemet: Khalil Gibran, Jorge Luis Borges, William Blake és Henry Miller, akinek az első ösztönző lépéseket köszönhetem az írói pályámon. Mégis, be kell vallanom, hogy a kedvencem a "természet könyve": egyszerűen imádok körbenézni, és olvasni abból, amit a természet nyújt nekünk.
Tavaly járt Kelet-Európában, és Oroszország keleti részeiben. Milyen tapasztalatokat szerzett ebben az időszakban?
P.C.: Ez a kaland egy háromhónapos zarándoklat része volt, magam határoztam el, hogy végigcsinálom. A Szent Jakab-útján tett zarándoklatom huszadik évfordulóját ünnepeltem, és el akartam jutni minél több olvasómhoz, hogy személyesen találkozzam velük. Amikor Szibérián keresztül haladtam, távoli vasútállomásokon találkoztam rajongókkal, akik olyan szívélyesen, meleg szívvel fogadtak, hogy elfeledtették a hosszú út minden megpróbáltatását. Útitársam volt a blogom, a www.paulocoelhoblog.com is, hiszen sokan írtak nekem, üzentek, bátorítottak az internet segítségével. Az utazás előtt már befejeztem A portobellói boszorkányt, de biztos vagyok benne, hogy ez a fontos zarándokút örökre bevésődött emlékeim közé. Ki tudja, mit indít el bennem?
Ezt az utat megelőzve, 2005-ben Magyarországon járt a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendégeként. Milyen benyomásokat szerezett nálunk?
P.C.: Az emberek vidámsága és az a figyelmesség, amit tapasztaltam, örökre emlékezetessé teszi számomra Magyarországot!
Pap Zoltán
